Nagypál Ákos (1974-2017)Habár Egerben nőttünk föl mind a ketten, és az édesanyjával, Mikes Márta újságírónővel egy időben ugyanannál a lapnál, a Heves Megyei hírlapnál dolgoztunk, én Ákost nem az egri utcákról ismertem, hanem a tévéből: a kilencenes évek legelején a Most című, fiataloknak szóló műsort vezette, habitusához és képességeihez méltó, igen magas színvonalon. Azt hittem, a fővárosban marad, és ott csinál tévés karriert, de Ákos nem a riporteri pályafutását tartotta szem előtt, hanem a családját. Súlyosan depressziós édesanyjának szüksége volt a fiára, Ákos ezért hazatért Egerbe, és a helyi televízió munkatársa lett. Minden túlzás nélkül állítom, hogy ő volt az egri televízió valaha volt legjobb riportere, kiválóan fölkészült, olvasott és tájékozott szakember.
Aztán jöttek sorra a magánéleti csapások.
Eltemette imádott édesanyját, majd a rajongva szeretett nagymamáját, Csöpikét gondozta és ápolta hosszú éveken át szó szerint az utolsó percig. Jelen volt akkor is, amikor a Budapesten tanárként dolgozó édesapja meghalt: úgy búcsúzott el tőle, hogy órákon át fogta a drága halott kezét és beszélt hozzá, hogy könnyebb legyen az útja odaát – majd két évvel ezelőtt a második apjaként szeretett Puiu bácsit, Friciu Viorelt kellett az utolsó útjára kísérnie.
Az utolsó években hiába kapott oly sok szeretetet a szerelmétől, s hiába szerettük mi, a barátai is, Ákost valamiképpen mindig a magány lengte körbe. Nem tudom megmagyarázni ezt az érzést, hiszen Ákos csak nagyon ritkán panaszkodott. Bíztam benne, egészen mostanáig bíztam és hittem benne, hogy még sokáig köztünk marad.
Most pedig azt akarom elhitetni magammal, hogy ha találkoznánk, szokás szerint megint mosolyogna, s a hogylétét firtató kérdésemre csak annyit mondana: köszönöm, most már sokkal jobban.
Nyugodj békében, drága barátom.
Nagypál Ákost az Egri Városi Televízió saját halottjának tekinti.
Fotó: Kácsor Zsolt
Forrás: Egriszín
Furcsa dolog, amikor olyan történik, körülötted ami sokkol minden elhalkul, csend lesz és mintha egy pillanatra megállna az idő is. Pillanatokon belül szinte szemvillanás alatt, egyébként felfoghatatlan gyorsasággal lepergő emlékek,( ami az én esetemben tényleg egy szemvillanás volt) érthetővé vállnak, láthatóvá, felfoghatóvá. És közben azon tűnődök, mi számít igazán? A minden napra bőven jutó intrikák, személyes ellentétek, viták sértődések? Nem. Ez mind lényegtelen. Ami valójában számít az az ember, aki a küzd. És csak akkor válik igazán tisztává ki is volt ő mikor elül a por, ami részben eltakarta az embert aki küzdelmei során felkavarta azt. Milyen érdekes amikor egy ember eltávozik közülünk, nem számít mit és mennyit ismertél belőle, a fontos ,hogy ismerted. És az első sokkot, követő bamba másodpercek után a döbbenet perceiben, egy pillanatra átéljük azt a nyugodt időtlenséget, amiben az ember aki elment talán végérvényesen megpihen és békére lel.
Nyugodj békében, Ákos…